even when you're sleeping, keep your eyes open

it all ends here

Posted on: 2011. július 13. szerda

Két nap… két nap, és vége van. Vége lesz a gyerekkorom egy részének, vagy akár az egészének, hiszen annyira fiatal már nem vagyok, hogy igazi, vérbeli gyereknek nevezhessem magam. Bárcsak nevezhetném… Nagyon, nagyon hiányzik a gyerekkorom. Amikor még minden normális volt a családban, mindenki normális volt. Mindenkinek jobb volt az élete, az anyagi helyzete, a helyzete. Amikor még mindenkinek volt munkája, a suli meg még csak gyerekjáték volt. Nagyon, nagyon hiányzik. Erre akkor ébredtem rá, amikor szombaton a Mackótestvért néztem a Tv2-n. Emlékeztem, hogy kértem meg a nagyszüleimet anno arra, hogy ne hívjanak Nikinek, hanem csak Kodának. Én akartam lenni a kismaci, ezért tényleg megkértem a családtagjaimat – kb. egy hétig nem is voltam Niki, csupán Koda. Emlékszem, ahogy a papa mindig megállt egy Skoda autó mellett, ha mentünk a cukrászdába, és letakarva az ‘S’ betűt, mosolyogva mondta, hogy ‘na, ez a nevem?’. Én pedig mindig kacagva bólintottam. Akkor még nem kellett azon aggódniuk mamával, hogy miből vesznek majd ételt, és miből fizetik az albérletet. Akkor még nem utálták annyira, hogy rondábbnál rondább dolgokat vágjanak egymás fejéhez. Miért változtak meg ennyire a dolgok? Mindig ezen gondolkodom, amikor látom a mamát fáradtan lerogyni az ágyra, azt gondolva, hogy vajon most is egy hatalmas kertes házról álmodozik? Most is azt képzeli, hogy van egy nagy terepjáró autója, ami soha nem robban le, soha nem kap defektet, és mindig van benne benzin? Vagy esetleg arra gondol, ahogy velünk, a három unokájával sütteti a hasát Ausztráliában? Talán arra gondol, hogy egyszer majd nyer a lottón, és akkor rendbe jön minden?
A legborzasztóbb, hogy a másik mamáméknak is egyre rosszabb a helyzetük, pedig ők azért elég el voltak eresztve anyagilag. De az ottani papámnak a munkahelye tönkrement, a cég becsődölt, azóta pedig nem talál rendes munkát. Amikor náluk vagyok, mindig előveszem az édességes dobozt, hogy keressek valamit, aztán mindig eszembe jut – üres. Ha megéhezek, mindig boldogan rohanok a hűtőhöz, hogy válogassak a rengeteg ételből, de rá kell jönnöm – nincsen, csak lencsefőzelék. És tudom, hogy ezek nem nagy dolgok, de mégis, ilyenkor látszik legjobban, mennyire más az életük nekik is, mint két-három vagy akár csak egy évvel ezelőtt. Nem mennek már ők sem sehova nyaralni, még csak a közeli strandra sem, mert nincs miből.
Arról álmodozom, hogy ha kijártam a középsulit, akkor külföldre megyek dolgozni, és remélhetőleg egy-két év után tudok rajtuk segíteni. De ki tudja, hogy megérik-e azt? Az egyik mamám szívbeteg, a másiknak félévente van műtétje az érszűkületei miatt (az a kurva cigi!!! de remélhetőleg most leszokik róla, mert nincs rá pénz…), s mellette a lábát gyerekkorában megtámadta a paralízis, így azóta sántít.
És ami talán még borzasztóbb, hogy a szüleim tudnának rajtuk segíteni – de magasról leszarják őket. Az anyám a SAJÁT anyját használja ki kb. azóta, amióta csak megszületett. Persze ebben mama is hibás, de ő eleve egy olyan típus, hogy… értitek. De az anyám… na mindegy.
Tudom, hogy erre most senki nem volt kíváncsi, és nem is illik ilyeneket neten megosztani, de úgysem ismertek személyesen, aki meg igen, az amúgy is tudja már ezeket. (Ja, és ez eredetileg egy Harry Potter-búcsúztató post lett volna, de… mindegy most már.)

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

Rossz úton jár, aki álmokból épít várat, és közben elfelejt élni.

Twitter frissítések

Reklámok
%d blogger ezt kedveli: