even when you're sleeping, keep your eyes open

Archive for the ‘Érzelgős!!!’ Category

Az idézet gyermekkorom egyik kedvenc meséjéből – animéjéből, mint később kiderült – származik. Talán ez volt a legelső anime, amit láttam. Körülbelül olyan hét vagy nyolc éves lehettem, amikor megláttam az erzsébeti intersparban az Ezüst Nyíl 1. VHS kazettát a polcon, és rögtön kértem mamát, hogy vegye meg (igen, ez akkoriban még ilyen egyszerűen ment…). Hazaértünk és az volt az első dolgom, hogy megnéztem. Nagyon tetszett, épp ezért mondtam mamának, hogy a többi részét is szeretném megkapni (négy volt összesen). A következő héten már megvolt mind a négy, és a többi részben sem csalódtam. Imádtam Ezüst Nyilat. No meg a többi kutyát is. Ja igen, és akkor most elárulom, miről szól az anime: Az Ohu hegyekben vérszomjas medvék élnek, élükön Álmatlan áll, aki – mióta Fábián vadász kilőtte jobb szemét – nem alszik téli álmot, és emberekre támad. Álmatlan és csapata ellen vannak a vadászok és a különleges medvevadász kutyák. Ezüst Nyíl is egy lesz közülük, mikor Fábián magához veszi, és nagyszerű medvevadász kutyát nevel belőle. Egyik nap Ezüst Nyíl és a gazdája, Dániel egy vadkutya falkával találkozik a hegyekben, akikről kiderül, hogy hadsereget toboroznak a gonosz medvék ellen. Ezüst Nyíl elhagyja Dánielt, hogy csatlakozhasson a falkához, hogy együtt legyőzhessék Álmatlant és az erődjét.
Az anime elmondhatatlanul megindító, századjára nézem újra végig, de még mindig tudok rajta bőgni. (Ami nálam nagy szó, mert én nem szoktam filmen/sorozaton/whatever bőgni…) A magyar változatot egyébként már nem nézem, habár a magyar szinkron szerény véleményem szerint sokkal jobb, mint a japán, de a nyugaton kiadott 4 VHS kazettás sorozat nem kicsit van cenzúrázva a jónépnek. Rengeteg fehér folt marad az emberben, ha nem látja az eredeti, 21 részes változatot (mint ugye egy rendes anime, kb. húsz perces egy rész). Kulcspontosságú részeket is kivágtak, sajnos… már kisgyerekként is voltak fura dolgok, olyanok, amiket nem értettem, de hálisten most már értem.
Istenem, az egész gyerekkoromat fel tudnám idézni, miközben nézem… minden egyes jelenethez tudok kapcsolni egy személyes élményt, ugyanis abban az évben, mikor megkaptam a kazettákat, mást sem néztem, csak ezt. Emlékszem, ahogy a negyedik részt nézve zabáltam azokat a kis húsgolyókat, amiket annyira szerettem, és amiket a mama mindig kivételesen nekem csinált… mennyivel más volt akkor még minden.
És hogy miképp került elő az Ezüst Nyíl most, így durván két év után? (Kb. két éve láttam utoljára, akkor már az eredetit.) Erről álmodtam. A végső harcjelenetről. Nem tudom, miért, és hogyan – de így volt. Úgyhogy kb. az egész délelőttömet azzal töltöttem, hogy felkutattam a szobámat a DVD után. De aztán végül megtaláltam, úgyhogy király. Lehet, hogy a történet olyan gagyinak tűnik, meg hogy jaj, anime… de én tényleg, csak ajánlani tudom, korosztálytól és nemtől függetlenül, mert tényleg tanulságos és megható ‘mese’. Én el sem tudom mondani, mennyire fontos ez az anime nekem. Az egész gyerekkorom….
Végezetül hallgassátok meg a két legszebb számot az animéből. Gyönyörűek.
[ui.: közben felhívtam mamát, és megkérdeztem, hogy végignézzük-e egyszer. együtt. mondta, hogy persze, én meg már előre készülök arra a napra. olyan jó lesz átölelni, és felidézni a régebbi időket. mint már írtam, az időt, amikor még minden normális volt…]

Reklámok

Két nap… két nap, és vége van. Vége lesz a gyerekkorom egy részének, vagy akár az egészének, hiszen annyira fiatal már nem vagyok, hogy igazi, vérbeli gyereknek nevezhessem magam. Bárcsak nevezhetném… Nagyon, nagyon hiányzik a gyerekkorom. Amikor még minden normális volt a családban, mindenki normális volt. Mindenkinek jobb volt az élete, az anyagi helyzete, a helyzete. Amikor még mindenkinek volt munkája, a suli meg még csak gyerekjáték volt. Nagyon, nagyon hiányzik. Erre akkor ébredtem rá, amikor szombaton a Mackótestvért néztem a Tv2-n. Emlékeztem, hogy kértem meg a nagyszüleimet anno arra, hogy ne hívjanak Nikinek, hanem csak Kodának. Én akartam lenni a kismaci, ezért tényleg megkértem a családtagjaimat – kb. egy hétig nem is voltam Niki, csupán Koda. Emlékszem, ahogy a papa mindig megállt egy Skoda autó mellett, ha mentünk a cukrászdába, és letakarva az ‘S’ betűt, mosolyogva mondta, hogy ‘na, ez a nevem?’. Én pedig mindig kacagva bólintottam. Akkor még nem kellett azon aggódniuk mamával, hogy miből vesznek majd ételt, és miből fizetik az albérletet. Akkor még nem utálták annyira, hogy rondábbnál rondább dolgokat vágjanak egymás fejéhez. Miért változtak meg ennyire a dolgok? Mindig ezen gondolkodom, amikor látom a mamát fáradtan lerogyni az ágyra, azt gondolva, hogy vajon most is egy hatalmas kertes házról álmodozik? Most is azt képzeli, hogy van egy nagy terepjáró autója, ami soha nem robban le, soha nem kap defektet, és mindig van benne benzin? Vagy esetleg arra gondol, ahogy velünk, a három unokájával sütteti a hasát Ausztráliában? Talán arra gondol, hogy egyszer majd nyer a lottón, és akkor rendbe jön minden?
A legborzasztóbb, hogy a másik mamáméknak is egyre rosszabb a helyzetük, pedig ők azért elég el voltak eresztve anyagilag. De az ottani papámnak a munkahelye tönkrement, a cég becsődölt, azóta pedig nem talál rendes munkát. Amikor náluk vagyok, mindig előveszem az édességes dobozt, hogy keressek valamit, aztán mindig eszembe jut – üres. Ha megéhezek, mindig boldogan rohanok a hűtőhöz, hogy válogassak a rengeteg ételből, de rá kell jönnöm – nincsen, csak lencsefőzelék. És tudom, hogy ezek nem nagy dolgok, de mégis, ilyenkor látszik legjobban, mennyire más az életük nekik is, mint két-három vagy akár csak egy évvel ezelőtt. Nem mennek már ők sem sehova nyaralni, még csak a közeli strandra sem, mert nincs miből.
Arról álmodozom, hogy ha kijártam a középsulit, akkor külföldre megyek dolgozni, és remélhetőleg egy-két év után tudok rajtuk segíteni. De ki tudja, hogy megérik-e azt? Az egyik mamám szívbeteg, a másiknak félévente van műtétje az érszűkületei miatt (az a kurva cigi!!! de remélhetőleg most leszokik róla, mert nincs rá pénz…), s mellette a lábát gyerekkorában megtámadta a paralízis, így azóta sántít.
És ami talán még borzasztóbb, hogy a szüleim tudnának rajtuk segíteni – de magasról leszarják őket. Az anyám a SAJÁT anyját használja ki kb. azóta, amióta csak megszületett. Persze ebben mama is hibás, de ő eleve egy olyan típus, hogy… értitek. De az anyám… na mindegy.
Tudom, hogy erre most senki nem volt kíváncsi, és nem is illik ilyeneket neten megosztani, de úgysem ismertek személyesen, aki meg igen, az amúgy is tudja már ezeket. (Ja, és ez eredetileg egy Harry Potter-búcsúztató post lett volna, de… mindegy most már.)


Rossz úton jár, aki álmokból épít várat, és közben elfelejt élni.

Twitter frissítések