even when you're sleeping, keep your eyes open

Archive for the ‘Harry Potter’ Category

otp eight – Scorpius Malfoy & Lily Potter (Harry Potter (post-potter era))
Miért szeretem őket együtt? Hasonlóan állok hozzájuk, mint Dramione-hoz. Úgy értem, hogy az ő kapcsolatuk is ’tiltott’ lenne – tekintve, hogy egyikőjük Malfoy, másik pedig Potter – ők mégis egymásra találnak, legalábbis az én elmémben. Mint páran tudják, imádok szerepjátékozni, és volt is egy post-potter erás RPG-nk, ahol én játszottam ki Lilyt, és Scorpiusszal hoztuk össze. Azóta imádom őket együtt! (Igen, innen jött Lily Collins és Alex Pettyfer is, ugyanis ők voltak a playbyok.)
Kedvenc momentum: Nem igazán tudok ilyet mondani, mivel ez csak egy agyban kitalált kapcsolat ugyebár. Viszont ha a szerepjátékot nézzük, akkor a kedvenc jelenetem, amikor Scorp elhívja Lilyt a bálba. Akit érdekel a játék, az elolvashatja ITT.
Kedvenc idézetek:
Szintén csak játékból: ‘Tudod, egyszer egy okos ember azt mondta, hogy a virágok olyan lelkek, amelyek túl jók, túl nemesek ahhoz hogy embertestbe zárják őket. De ahogy minden embernek, úgy minden virágnak meg van a maga párja, a lelki társa. Szeretlek Lily Potter.’ [a játékostársam írta, Scorp nevében]
– Oké, fürdőzzünk – mosolyodtam el szélesen, és hirtelen úgy éreztem, soha nem voltam még ennyire bátor.’ [én írtam, Lily nevében (sokáig gondolkodtam, mit válasszak, mert nem akarom, hogy úgy tűnjön, magamat fényezem xD és valószínűleg ez az egy sor semmit nem jelent senkinek rajtunk kívül, de én ismerem a játékot, és úgy tekintve tényleg ez a kedvenc idézetem magamtól]
Végezetül pedig a zene hozzájuk:

Reklámok

otp three – Draco Malfoy & Hermione Granger (Harry Potter)
Miért szeretem őket együtt? Talán fura lehet, hogy őket is shippelem, de mégis így van – habár korántsem szeretem azért annyira őket együtt, mint Ront és Hermionét. Mégis megfogott bennük az, hogy annyira ellentétes a két karakter, mégis rengetegen összehoznák őket. S bár a valódi Harry Potterben soha nem jöttek volna össze, nagyon szépen megírták néhány fanficekben (karakterhűen) mégis azt, ahogy egymásba szeretnek. Tom és Emma között szerintem amúgy is van egy kis vonzalom, ha pedig karakterként tekintünk rájuk, akkor igenis lehetne azt mondani, hogy ‘izzik köztük’ a levegő.
Kedvenc momentum: Oké, ez elég nehéz, mivel mind a könyvben, mind a filmben ugyebár olyan jelenetek vannak, amikben utálják egymást és folyamatosan bántják is a másikat, ezért nem tudok felhozni ilyen jelenetet. Talán a hetedik könyv utolsó fejezetét, amiben annyira nem tapintható az utálat a trió és a felnőtt Draco között. (Mondanám, hogy írok pár sort a kedvenc Dramione fanficemből, de nem igazán szoktam ficeket olvasni.)
Kedvenc idézetek:
Draco [a filmből, Monstronak]: ‘Te tudsz olvasni?’
Végezetül pedig a zene hozzájuk:

otp two – Ronald Weasley & Hermione Granger (Harry Potter)
Miért szeretem őket együtt? Szeretem, ahogy a könyvek során állandóan ugratják egymást (főleg Ron Hermionét), mégis mindig ott vannak egymásnak. Már az elején észre lehet venni, hogy van köztük valami – pedig akkor még csak gyerekek (mindenki emlékszik a Titkok kamrája végén arra a jelenetre, amikor Hermione felépül, és üdvözli barátait, igaz? Nem véletlenül nem ölelte meg Ront, csak Harryt). Szeretem, hogy lassan alakult ki a kapcsolatuk; talán túlságosan is lassan, de inkább, mint hogy már a harmadik-negyedik könyvben összejöttek volna. (Elvégre nem voltak többek 14 évesnél, nem igaz?) Szeretem, ahogy szükségük van egymásra. Az ő kapcsolatuk ráadásul annyira hiteles – a történetekben általában mindig a két főszereplő jön össze, de Hermione számára mindig is Ron volt az igazi, nem pedig Harry. Ron számára pedig Hermione az, akiért megéri bátornak lenni.
Kedvenc momentum: könyv: ‘A földre eső Baziliszkus fogak nagyot csattantak, ahogy Hermione leejtette őket. Ron elé szaladt, átkarolta a fiú nyakát, és szájon csókolta. Ron elhajította a fogakat és a seprűt, és oly lelkesedéssel viszonozta, hogy felemelte Hermionét a földről.
– Ez a legjobb alkalom? – kérdezte Harry erőtlenül, és mikor semmi nem történt azon kívül, hogy Ron és Hermione csak még szorosabban ölelték egymást, felkiáltott. – HÉ! Háború van!
Ron és Hermione arca különvált, de kezeik még mindig egymás köré fonódott.
  – Tudom, haver – mondta Ron, olyan arckifejezéssel, mint akit épp most vágott fejbe egy Gurkó. – Most vagy soha, nem igaz?’

film: A zongorás jelenet a Halál ereklyéi első részében.
Kedvenc idézetek:
Hermione: ‘Azért mert te egy teáskanál érzelmi szintjén állsz nem kell mindenkiről ezt feltételezni!’, Ron: ‘Szerelemben és háborúban mindent szabad.
Végezetül pedig a zene hozzájuk:

Ma jelent meg a Paramore együttes ‘Monster’ című számához készült klip. A szám ha jól tudom, a Transformers 3 soundtrackje, ez pedig a második single arról a ST albumról. A dal már korábban kijött, és akkor is nagyon tetszett, de bevallom, nem tudtam, hogy kislemez, és klip is lesz belőle. (Ehhhhhh tudom, tudatlan vagyok) Mindenesetre örülök, hogy lett, mert jóra sikeredett, semmi extra, mégis nagyszerű, nagyon tetszik, amikor Hayley-ék a vízben/vízen lebegnek. Istenem, olyan szép ez a csaj! Kíváncsi vagyok egyébként, hogy a szám hol hangzik fel a filmben, majd ha megnéztem, erre is fény derül… Ha pontoznom kéne, akkor a dal kapna egy 9-est, a klip pedig egy 7-est. De nem szoktam pontozni a klipeket, csak így az utóbbiaknál, úgyhogy nem tudom, most is miért tettem… Na mindegy. Elnézést amúgy, hogy nem jöttem Harry Potter élménybeszámolóval, de úgy gondoltam, mivel sokan nem látták még a filmet, nem akarok semmilyen poént lelőni, pedig a végét nagyon meg akartam volna szidni azzal a pálcás jelenettel… ehh, na mindegy. Majd talán egy-két hét múlva írok, ha lesz kedvem, meg energiám. Addig is itt a Monster klip, enjoy! (Valamiért nem engedte beágyazni x))

Úristen! Vége :'(. Most már tényleg, végérvényesen… holnap írok valamit a filmről, most nem igazán jönne össze. De úristen! :'(

Két nap… két nap, és vége van. Vége lesz a gyerekkorom egy részének, vagy akár az egészének, hiszen annyira fiatal már nem vagyok, hogy igazi, vérbeli gyereknek nevezhessem magam. Bárcsak nevezhetném… Nagyon, nagyon hiányzik a gyerekkorom. Amikor még minden normális volt a családban, mindenki normális volt. Mindenkinek jobb volt az élete, az anyagi helyzete, a helyzete. Amikor még mindenkinek volt munkája, a suli meg még csak gyerekjáték volt. Nagyon, nagyon hiányzik. Erre akkor ébredtem rá, amikor szombaton a Mackótestvért néztem a Tv2-n. Emlékeztem, hogy kértem meg a nagyszüleimet anno arra, hogy ne hívjanak Nikinek, hanem csak Kodának. Én akartam lenni a kismaci, ezért tényleg megkértem a családtagjaimat – kb. egy hétig nem is voltam Niki, csupán Koda. Emlékszem, ahogy a papa mindig megállt egy Skoda autó mellett, ha mentünk a cukrászdába, és letakarva az ‘S’ betűt, mosolyogva mondta, hogy ‘na, ez a nevem?’. Én pedig mindig kacagva bólintottam. Akkor még nem kellett azon aggódniuk mamával, hogy miből vesznek majd ételt, és miből fizetik az albérletet. Akkor még nem utálták annyira, hogy rondábbnál rondább dolgokat vágjanak egymás fejéhez. Miért változtak meg ennyire a dolgok? Mindig ezen gondolkodom, amikor látom a mamát fáradtan lerogyni az ágyra, azt gondolva, hogy vajon most is egy hatalmas kertes házról álmodozik? Most is azt képzeli, hogy van egy nagy terepjáró autója, ami soha nem robban le, soha nem kap defektet, és mindig van benne benzin? Vagy esetleg arra gondol, ahogy velünk, a három unokájával sütteti a hasát Ausztráliában? Talán arra gondol, hogy egyszer majd nyer a lottón, és akkor rendbe jön minden?
A legborzasztóbb, hogy a másik mamáméknak is egyre rosszabb a helyzetük, pedig ők azért elég el voltak eresztve anyagilag. De az ottani papámnak a munkahelye tönkrement, a cég becsődölt, azóta pedig nem talál rendes munkát. Amikor náluk vagyok, mindig előveszem az édességes dobozt, hogy keressek valamit, aztán mindig eszembe jut – üres. Ha megéhezek, mindig boldogan rohanok a hűtőhöz, hogy válogassak a rengeteg ételből, de rá kell jönnöm – nincsen, csak lencsefőzelék. És tudom, hogy ezek nem nagy dolgok, de mégis, ilyenkor látszik legjobban, mennyire más az életük nekik is, mint két-három vagy akár csak egy évvel ezelőtt. Nem mennek már ők sem sehova nyaralni, még csak a közeli strandra sem, mert nincs miből.
Arról álmodozom, hogy ha kijártam a középsulit, akkor külföldre megyek dolgozni, és remélhetőleg egy-két év után tudok rajtuk segíteni. De ki tudja, hogy megérik-e azt? Az egyik mamám szívbeteg, a másiknak félévente van műtétje az érszűkületei miatt (az a kurva cigi!!! de remélhetőleg most leszokik róla, mert nincs rá pénz…), s mellette a lábát gyerekkorában megtámadta a paralízis, így azóta sántít.
És ami talán még borzasztóbb, hogy a szüleim tudnának rajtuk segíteni – de magasról leszarják őket. Az anyám a SAJÁT anyját használja ki kb. azóta, amióta csak megszületett. Persze ebben mama is hibás, de ő eleve egy olyan típus, hogy… értitek. De az anyám… na mindegy.
Tudom, hogy erre most senki nem volt kíváncsi, és nem is illik ilyeneket neten megosztani, de úgysem ismertek személyesen, aki meg igen, az amúgy is tudja már ezeket. (Ja, és ez eredetileg egy Harry Potter-búcsúztató post lett volna, de… mindegy most már.)

Ahogy a gépemen lévő több mint ezer darab dalt hallgattam shuffle-n, felcsendült J’Lostein egyik száma, a ‘Singing’. Na már most, én minden J’Lostein számot a Harry Potterhez tudok kötni, méghozzá a 6.-7. részhez. Hogy miért, azt mindjárt leírom, de először is nézzük meg, ki is ez a J’Lostein. Jamie egy 21 éves malajziai lány, gitáron és zongorán játszik, magának írja a dalait – és énekel persze. Aki nem szereti a lassú, melankolikus, lélekkel teli számokat, akkor azoknak nem ajánlanám ezt a lányt. Már nem emlékszem, hogy találtam rá, valahol YouTube-on a ‘Javaslatoknál’, gondolom én. És akkor jöjjön az, hogy is kapcsolom én a számait állandóan a Harry Potterhez? Nagyon szimpla ok van erre: mindig akkor hallgattam a dalait, amikor HP-t olvastam. Legfőképpen a 7. részt, és ha választanom kéne egy szereplőt, akihez IGAZÁN hozzá tudnám kapcsolni bármelyik számát, az Dumbledore lenne. Talán mert ő volt a legtitokzatosabb karakter az egész utolsó könyv során, és bár akkor már nem először olvastam a könyvet, nagyon izgatottan vártam, mi történik a végén. Nem tudom elhinni, hogy már kevesebb, mint húsz nap, és vége… a gyerekkorom egy részének. Vagy akár az egészének. Na mindegy, ennek majd még úgyis szánok egy külön posztot, addig is itt van az egyik kedvenc J’Lostein számom. (A lány hivatalos oldala)


Rossz úton jár, aki álmokból épít várat, és közben elfelejt élni.

Twitter frissítések